Alexander Dobrov
-1 percben -
Trafi
Az őszi, szomorkás, szürke esőben száguldó fekete BMW nem egyszerűen
autó volt László számára. Sokkal többet jelentett annál. A kocsi szimbolizálta
számára azt a küzdelmet, amivel a szegény sorból felküzdötte magát azon tehetős
emberek közé, akiknek a hétköznapok nem jelentettek megélhetési problémát.
Büszke volt magára, a teljesítményére és önérzetesen felvállalta, hogy az
emberek között taposni kell, ha valaki el akar érni valamit.
Így a harmincöt éves, szikár, szálkásra sportolt vállalkozó
adott a megjelenésre. A mutatós kocsik mellett, ellenállhatatlanul vonzódott a
csinos nőkhöz. S bár oldalbordája kifejezetten okos volt, László, mégis sokszor
úgy érezte, hogy hosszú, szőke hajú feleségét, Laurát is a külseje miatt választotta.
- Örülnék, ha kicsit lassabban mennél! – mondta Laura, a
harminckét éves, közgazdász, miközben megfogta férje váltón pihenő jobb kezét –
Nem lenne jó, ha megbüntetnének gyorshajtásért!
- Mit nekem harmincezer? Nem tétel! – válaszolta László
flegmán.
- De a szüleim megvárnak! – erősködött Laura – Inkább érjünk
oda öt perccel később!
- Az idő pénz! – hárította az asszony mondatát László.
- De itt ül mögöttünk a lányod! – hozta fel a legnyomósabb
érvet Laura.
László belenézett a középső tükörbe. Pillanatig
elgondolkodva nézte a gyermekülésben édesen szendergő gyermekét, Szilvikét. Az
öt éves, inkább anyukájára hasonlító, szőke gyerkőc fejét a sötétített üvegnek
támasztotta és a világgal mit sem törődve pihent. S hogy kényelmesebb legyen
számára az utazás, kikapcsolta biztonsági övét és csöppnyit lentebb csúszva
lábait az előtte lévő ülés támlájának nyomta. De felesége kérlelése és lánya
láttán az apja mégsem engedte vissza a gázpedált. Úgy érezte, bárki, aki
megelőzi, az önérzetébe tapos és tönkreteszi azt az önképet, amit hosszú évek
munkájával felépített.
Az útszéli fák és az autó előtt álló, esőtől áztatott
kilométerek lélekszakadva rohantak el a család mellett. Csak néhány kamion
törte meg a 4-es főút vasárnap délelőtti laza forgalmát és lassította le az úti
célja felé suhanó BMW-t. László, minden lassítás után szitkozódva igyekezett
megelőzni az előtte haladót és a sokszor szűkre szabott előzések után mindig
büszkén vigyorgott.
Tartott mindez addig, amíg egy éles balkanyarba beérve
László elnézte az ívet. A sofőr hirtelen fékezett. A fekete kocsi megcsúszott,
majd az árok partfalán megpattant. Az elszabadult jármű másfél méter magasba
emelkedett fel és orral a szántásba csapódott. A kinyíló légzsák belevágódott
László és Laura arcába, amitől a férfi szinte azonnal elveszítette eszméletét.
Azt már nem fogta fel, amikor a darabokra törő szélvédő üvegszilánkjai
összekaszabolták fejét és vállait. Másodpercekig élettelen testét csak
biztonsági öve tartotta vissza attól, hogy kirepüljön az összetört kaszniból. Az
apa percekkel később tért magához a tetején álló járműben. Feje zúgott, nyaka
sajgott és éles fájdalom nyilallt mellkasába. Kinyitotta szemeit, és csak
lassan fogta fel, hogy mi történt vele valójában. Oldalra nézett és látta,
ahogyan felesége felakadt szemekkel, vérző orral felé bámul.
- Laura! – szólította meg feleségét László, majd egyre
hangosabban és hitetlenkedve ismételte az asszony nevét – Laura!
De az üvöltés nem segített. Felesége nem válaszolt. A
férfibe belenyilallt a felismerés, hogy neje már sohasem fog megszólalni,
mosolyogni és nem fogja megölelni őt.
László próbált hátrafordulni és megnézni, lánya hogy van. De
a gyereket nem látta, csak az üresen tátongó gyerekülést.
- Laura! Kedvesem! – fordult ismét halott feleségéhez
kétségbe esetten László – Nézz rám! Kérlek!
A férfi megérintette a nő halványuló arcát. Könnyek szöktek
szemeibe és megértette, felesége korántsem a büntetéstől félt, hanem attól,
hogy sohasem érnek szüleihez.
- Kérlek Kedvesem! – mondta lényének reszketésével és
könnyeivel küszködve László, miközben újból megsimította felesége arcát – Ne
haragudj rám!
