Alexander Dobrov
- 1 percben -
Robogó
(A történet és a szereplők kitaláltak,
a valósággal való bármely egyezés a véletlen műve.)
- Induljunk! Szép óvatosan, de tempósan, ha lehet! – szólt
előre, a mentőautó betegteréből sofőrjének Tálai Mátyás, a
negyvenegy éves, barna hajú szemüveges mentőápoló, miközben
lehúzta fehér gumikesztyűjét.
A pocakosodó férfi már húsz éve
ült az ápolói székben s ezernyi súlyos eset után, sokszor már
ránézésre meg tudta határozni a betegek állapotát. A kopott,
nyikorgó hordágyon fekvő idős, őszes hajú néni bár a
kiszáradás miatt rossz állapotban volt és a vérnyomási is igen
alacsony volt, a mentőápoló mégis úgy ítélte meg, a viszonylag
laza, fővárosi forgalomban időben be fognak érni a kórházba.
- Szirénát
kapcsoljak? – kérdezte félig hátrafordulva a volán mögött ülő
Kiss László.
A húszas évei második felében járó,
rövid, szőkés hajú sofőr imádott vezetni. Korának megfelelően
elég forróvérű volt ahhoz, hogy tövig nyomott gázpedállal,
olykor a fizika törvényeit meghazudtolva száguldjon át a városon,
hogy megmentse betegeik életét. Számára a sziréna és a magas
fordulaton pörgő motor hangja volt az a kábítószer, amelyről
úgy gondolta, nem tud nélküle élni.
- Nem kell –
mondta Mátyás, miközben a betegtérben elhelyezkedett székében
és bekötötte a biztonsági övét, s mélyen magába szívta az
autó édeskés fertőtlenítő illatát.
László, jelezve, hogy megértette az
utasítást csak bólintott egyet és miközben előre tolta a váltót
a tükörbe pillantott.
Ahogyan a kocsi, az őszi este ködös
szürkületében mozgásba lendült, a középkorú ápoló a
mellette fekvő megtört néni arcát figyelte. Az idős hölgy
tekintete a kocsi fehérre festett tetejére fókuszált és
összeszorított, vékony, színtelen ajkai elárulták a mentősnek,
mennyire fél. Még arra sem figyelt fel, amikor a szállítójármű
hatalmasat fékezett.
- Mi történt? –
kérdezte Mátyás előre hajolva, miközben kihúzta magát, hogy
jobban kilásson a fülke szűk ovális ablakán.
- Egy robogós
bevágott elénk – mondta a sofőr nyugodt hangon, miközben előre
mutatott.
A mentőápoló addig fészkelődött,
amíg meg nem látta a sávjuk közepén, ok nélkül tötyörgő
motorost.
- Előzd meg! –
adta ki az utasítást Mátyás – Ok nélkül ne tartson fel
minket!
- Folyamatosan
jönnek szemből. Nem férek el mellette! – válaszolta higgadtan a
gépkocsivezető.
- Dudálj rá, hogy
észre vegye magát! – közölte akaratát a piros formaruhát
viselő ápoló, miközben a másodperc töredékéig elgondolkodott
a megkülönböztető-jelzés használatán.
Az utasításnak megfelelően László
megnyomta a sziréna kürtjét. A rövid, mélyen búgó hangra a
robogós nagyot fékezett, amit a mentő is követett és megálltak
egymás mögött. A fekete ruhás motoros félig hátrafordult,
felnyitotta csillogó sisakjának plexiüvegét. Majd felemelte jobb
kezét és véleményét kifejezve kinyújtotta középső ujját.
- Menj már! –
mondta a mentősofőr, miközben az égieket kérlelve két kezét a
város fölötti sötét fellegek felé emelte.
A fekete ruhás férfi előre fordult,
gázt adott. Majd arcátlanul befurakodott a szembe jövő autók
közé. Miközben László lassan gurulni kezdett az előttük álló
kocsisor vége felé, a tükörből látta, ahogyan a robogós beállt
mögéjük.
Amikor a kék lámpás autó beérte a
piros lámpa szabad jelzésére váró sor végét, a robogós a
mentő mellett lassan elhaladva kétszer megütötte a kocsi bal
oldalát. Az eseten meglepődő László letekerte az ablakot, hogy
lássa mi történt a járművel, amiért felelt.
- Mi az anyádat
képzelsz magadról? – üvöltötte a robogós, amikor a sofőr
mellé ért.
- Van egy betegünk,
és haladnunk kell! – válaszolta higgadtan mentős, aki igazán
nem értette a robogós ingerültségét.
- És akkor mi van?
– vágott vissza flegmán a harminc körüli, szakállas
bukósisakos – Azt hiszed, hogy te vagy király, mert van egy kék
lámpád?!
A tajtékzó motoros hangnemétől a
hátul ülő Mátyás vérnyomása elkezdett felfelé kúszni.
Kicsatolta övét és előre hajolt, hogy jobban lássa a
méltatlankodó arcát.
- Nézze Uram! –
szólította meg a motorost a mentős – Van egy rossz állapotban
lévő betegünk és a kórházba igyekszünk…
- És az ki a szart
érdekel? – kérdezte a fekete ruhás, szakállas férfi.
- Akkor is ezt
mondaná, ha az édesanyja feküdne mellettem? – kérdezett vissza
Mátyás ridegen.
Már ismerték és sajnos megszokták,
hogy az emberek bele sem gondolnak abba, hogy a mentőautó nem ok
nélkül igyekszik előbbre jutni az utakon. Pedig mindenki számára
jobb lenne, ha a piros ruhások inkább az állomáson töltenék
szolgálati idejüket.
- Azt is leszarom!
– üvöltötte a motoros, miközben fehér tajték jelent meg szája
szélén.
- Egyszer még
érted is megyünk, Barátom!– közölte hidegen a sofőr, aki
közben magához tért a hirtelen atrocitásból – Reménykedj
abban, hogy akkor nem lesznek hozzád hasonlóak az úton!
- Bekaphatod!
Majom! – kiabálta a robogós, miközben gázt adott és otthagyta
a kocsisor végén álló mentőt.
A fekete ruhás elhúzott a várakozó
autók baloldalánál, majd az első kocsi előtt jobbra fordult és
kihajtott az úttest szélére. Azonban lendülete túl nagy volt és
az oldalról érkező, százkettes számot viselő, kék színű
csuklós busz fellökte a szabálytanakodót. A fekete ruhás férfi,
hangos csattanás kíséretében, pörögve zuhant be az árokba.
- Megmondtam, hogy
egyszer érted is megyünk! – sóhajtott László, miközben előre
hajolt és megfogta sziréna kapcsológombját, hogy a közlekedőknek
jelezni tudja, elindultak segítséget nyújtani a bajbajutottnak.
