2014. március 1., szombat

Egy percben - A telefon

Alexander Dobrov
- 1 percben -
A telefon

Aranykorának derekán járó, szőke haját kontyban viselő Almássy Grófnő, hosszú kék ruhájában révetegen nézte kúriájának gondosan rendben tartott kertjét, a mívesen faragott ablakon keresztül. Bár a háború megviselte, a család még mindig ragaszkodott arisztokrata gyökereihez és a nehézségek ellenére büszkén tartották magukat, hogy példát mutassanak azoknak, akiknek náluk is nehezebb az élet.
A grófnő a könnybe lábadó tekintettel nézte a gondosan nyírt pázsitot, amelyen egykoron fia, László még gyermekként nagyokat labdázott nővéreivel. De hiába telt el azóta tizenöt év, az arisztokratának született anyában még mindig élénken éltek a boldog napok emlékképei. Fia közben felcseperedett és a háború kitörésekor úgy érezve, hogy férfiúi kötelessége életét a haza szolgálatába állítani és egy az anyja számára szomorú, esős reggelen büszkén mégis félve búcsúzott egyetlen fiától a vasútállomás megkopott peronján.
Ennek már több, mint három éve volt. A grófnő eleinte még számolta a napokat és reménykedett abban, hogy gyermeke néhány hét, legfeljebb néhány hónap után hazatér. De László nem érkezett haza és a frontról küldött levelei is egyre ritkábban jöttek. Az anya számára a napok összefolytak és a várakozástól az idő egyetlen, nagy töretlen folyammá állt össze.
„Vajon él még? – töprengett magában az anya, miközben könnyeit magában tartotta nemesi származás – Talán haza jön még?”
Ahogyan lábait egyre gyengének érezte Almássy grófnő, támaszt keresve magához szorította az antik karnisról lelógó sűrű szövésű, bordó függönyt. Az sem érdekelte, hogy az aranyszínű szőtt zsinór, amely összefogta a függönyt, rakott szoknyájának hajtásaiba akadt.
     - Elnézést Grófnő! – szólította meg szelíden a plafonig érő ajtón csöndesen belépő komornyik.
A jól ismert hangra nő gondolataiból felriadva fordult meg és meglepődve nézett az ötvenes évei második felében járó, magas, vékony, frissen borotvált arcú férfira.
     - Telefonon keresik Asszonyom! – mondta a fekete öltönyt viselő nyurga alak, miközben szélesre tárta az ajtót.
    - Köszönöm Ferenc! – mondta nő és rossz hírtől tartva, súlyos léptekkel indult el a nappali felé, ahol a telefont tartották.
Mivel rajta és a lakájon kívül senki sem tartózkodott a vidéki kis kastélyban, a grófnő nem törődött azzal, hogy a nappali ajtaját becsukja maga mögött. Fejében a gondolatok kusza gombolyagot alkotva pattogtak ide-oda, ahogyan a kör alakú, íves lábú kis asztalkán heverő lakkozott fából készült készülék felé lépdelt. Az asszony úgy érezte, mintha sohasem tudná megérinteni a horgolt terítőn, félrerakva pihenő kagylót.
Ahogyan megállt a távbeszélő előtt, egyetlen véget nem érő másodpercig a készülék finoman megmunkált tárcsáját nézte. A grófnő csak akkor mozdult meg, amikor elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy bármilyen hírt méltósággal lesz képes fogadni.
    - Halló! – szólt bele a kagylóba a nő, miután füléhez emelte – Almássy Grófnő!
Hangja mély és nyugodt volt. Hófehér, rezzenéstelen arca pedig egész életének keménységét tükrözte, ahogyan az akkor belépő komornyikra nézett. Hideg, kék szemei tőrként csapódtak az öltönyös szolgáló lelkébe, aki azon töprengett, hogyan tudja majd megvigasztalni asszonyát, ha azt az egy mondatot mondják neki, amelytől olyannyira rettegett.
A grófnő némán hallgatta a telefonálót. De arca hirtelen megváltozott, amit a komornyik csak akkor értett meg, amikor Almássy grófnő kezéből élettelenül kihullott a kagyló és halk koppanással ért földet a kézzel csomózott, díszes szőnyegen. Kibuggyant és a nő arcán hangtalanul futott végig az a könnycsepp, amely a fia búcsúztatása óta ott rebegett szeme sarkában.
    - A fiam… - suttogta az anya, aki maga igazán sem hitte, amit hallott – Haza jön!


Egy percben - A rövidebb út 
Egy percben - Trafi
Egy percben - Limonádé
Egy percben - Motivációs levél
Egy percben - Író-asztal
Egy percben - A futam
Egy percben - Csokitorta
Egy percben - Egyszerű vers
Egy percben - Az ész
Egy percben - Pulóver
Egy percben - 5 méter

Bejegyezte: dátum: